Nem csak itthon nem vagyunk egyedül, mert itt van nekünk a Mozaik, de Európában sem vagyunk egyedül, mert itt van ez a Fórum, ahova most már mi is tartozunk.

Ebben az évben Londonba készültünk, de 10 nappal előtte kaptam a hírt, hogy a konferencia a lemondás szélén áll. Ekkor még nem tudtam, hogy a főszervező nem kommunikált a Fórum vezetőségével arról, hogy mi történik, és az utolsó pillanatban derült ki, hogy nincs szállás. Szóval egy nagyon nagy izgulással kezdődött az utazásunk.

Amikor kiderült, hogy mégis meg lesz tartva, akkor gőzerővel készülődni kezdtem, most már a rám/ránk váró események izgalma fogott el, a várakozás izgalma, az örömé. Szerdán hajnalban 7-en a Mozaikból felszálltunk a Londonba tartó járatra és 13 órával később Canterburyben találtuk magunkat. Oda helyezték át a konferenciát a hirtelen kialakult helyzetet megoldva.

Nekem ez volt a második alkalom, amikor részt vettem ezen a rendezvényen. Az első pozitív élményei után ebben az évben kiábrándító volt, hogy mennyi mindent bele akartak sűríteni a programba, volt olyan nap, amikor 9:30-tól este 10-ig egyik programról a másikra rohantam, és csak az járt a fejemben egy idő után, hogy legyen már vége a napnak. Így nem tudtam élvezni a programokat, és közben le is betegedtem, ennek ellenére mégis sok szép emlékkel tértem haza. Viszont mielőtt azokra térnék rá, szeretnék egy felkavaró és mély élményt megosztani veletek.

A női elő-konferencia egy pontján elmesélték az egyik volt tagunk eutanáziájának történetét. Nem ismertem őt, mégis mélyen érintett, tavaly decemberben lépte át élet és halál ajtajának küszöbét, elindulva a másik oldalra vezető úton. Azt hiszem azért érintett mélyen, mert még sosem találkoztam ennyire közelről a választott halálnak ezzel a formájával. Hálás vagyok azért, hogy megismerhettem az ő történetét, úgy érzem gyarapodtam általa.

Most pedig íme, néhány a szép emlékeimből, melyeket magammal hoztam nem-Londonból:

- A Canterbury katedrálisban részt vettünk egy anglikán esti szertartáson/imaórán, nagyon szép és felemelő élmény volt.

- Találkoztam azzal a hölggyel, akinek tavaly képeslapot küldtünk, mert akkor nem tudott eljönni, meg is osztotta velünk, hogy mennyire jól esett neki, hogy gondoltunk rá, még azok is írtak, akik nem ismerték személyesen. Ezen meghatódtam és megerősödött bennem a gondolat, hogy bár fórumnak és konferenciának hívjuk ezt az eseményt, valójában régi jó barátok találkozója ez a hely. (Persze örömmel látnak új arcokat is.)

- A sok találkozás azokkal, akikkel tavaly már megismerkedtem. Legtöbbjük nevére nem emlékeztem, de az arcokat felismertem és jó volt hallani, hogy kivel mi történt azóta.

- A szervezők munkája is a szép emlékek kategóriába kerül, hihetetlen kitartással és energiával vetették bele magukat a feladatokba, hogy megmentsék a helyzetet és minden programrészhez találtak hirtelen valakit (többnyire a résztvevők közül), aki vállalta a feladatot (előadás, szórakoztató program, workshop, istentisztelet stb.)

- A fórum résztvevőiből verbuválódott a kórus is az istentiszteletre és a záró ceremóniára. Azt hiszem kihozták a maximumot abból, amit egy másfél órás készülésből ki lehet. Jó, hogy vállalkoztak rá.

- A gálavacsora utáni szórakoztató program, amit Carol és Elaine vezetett. Felszabadultan nevettünk mindannyian a szofisztikált és a kevésbe szofisztikált poénjaikon is. Hát igen, a jó öreg angol humor…

- Amikor Misha zongorázott és énekelt, akkor úgy éreztem magam, mint egy 40 fokos hőségben kint hagyott 3 gombócos fagyis kehely…

- A közös utazás élménye Mozaikosokkal. 7-en 7 félék vagyunk, néha szét is széledtünk, de mégis egy csapatként voltunk ott.

- A hazautam miatt aggódtam, mert bár nem így volt tervezve, de úgy alakult, hogy egyedül utazom. Aki igazán ismer, az tudja, hogy ha egy helyen egynél több utca van, akkor én biztos eltévedek. Szóval aggódtam, elfelejtettem Isten gondoskodásában bízni. Amikor Canterburyből utaztunk a kisbuszban London felé, akkor kiderült, hogy Arno, aki az EU Fórum új társelnöke lett, ugyanarra a reptérre utazik mint én. Minden aggodalom-felhő szerte foszlott!

- A séta vissza a szállásra a városnézés után: ekkor már elég rosszul voltam a megfázás miatt, az emelkedő részen ki is voltam rendesen, de mégis egy szép élményként maradt meg számomra, azok miatt, akikkel együtt sétáltunk. Hallgattam a beszélgetéseket és arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy ezek az emberek ma találkoztak, milyen jó, hogy ezernyi szálon tudunk kapcsolódni egymáshoz, nem csak az LMBTQ+ identitás által és nem csak a kereszténység által. Szívmelengető barátságok szövődését látni.

- A szombati istentisztelet: a káoszos helyzet és túlzsúfolt program miatt bennem szombaton alakult ki az első igazán erős közösségi érzés, addig is voltak jó pillanatok, de az istentisztelet adta meg azt az érzést, hogy „jó nekem itt lennem”, ide tartozom és ők is, akikkel együtt imádkozunk, énekelünk, ide tartoznak, Istenhez tartozunk, az ő gyermekei vagyunk, pontosan úgy szeret, ahogy megteremtett minket. Ezt az érzést a Mozaik alkalmakon is meg szoktam élni 15-30 ember közt, most 130 ember közt éltem meg. Nem csak itthon nem vagyunk egyedül, mert itt van nekünk a Mozaik, de Európában sem vagyunk egyedül, mert itt van ez a Fórum, ahova most már mi is tartozunk.

További beszámolóinkat erre a linkre kattintva lehet letölteni.