Május közepén szerte a világon, így mi is vigíliát tartunk a homofóbia és transzfóbia áldozataiért.

Amikor ezek a mondatok elhangzottak, úgy éreztem, hogy az egész gyülekezet minden bűne eltöröltetik s ők maguk egy méterrel fölém emelkednek. Onnan majd lenézhetnek rám. A tévelygőre, akit megtűrnek és szeretnek, természetesen.

Sokszor kérünk Tőle dolgokat az életben, amikért aztán jó esetben hálásak vagyunk utána, ha megkapjuk. Kérünk, mert kapni szeretnénk, és kérünk, mert tudjuk és hisszük, hogy a kéréseink nem hiábavalók, és hogy akitől kérünk, annak hatalma is van megadni, amit kérünk Tőle („Kérjetek, és adatik nektek.” [Mt 7:7]).

Két és fél nap telt el az esemény óta. Kellett az idő, hogy valamelyest higgadtan tudjak visszatekinteni arra, ami történt. Továbbra is fájlalom, hogy ez a számunkra különleges alkalom nem olyan volt, amilyennek mi, a közösség tagjai szerettük volna. De már nincs bennem vád vagy harag – legalábbis elnyomja egy másik érzés: az értetlenség. Ez az értetlenség szülte ezt a levelet.

A Hamvazószerdán tartott Mozaikos alkalmon a Teremtés könyvéből vett fejezeteket bogarásztuk. A Bűnbeesést (és Káin és Ábel történetének elejét) vettük elő. Joggal mondható, hogy lerágott csont az egész. Én is úgy voltam vele, hogy ez annyira ismert sztori, minden óvodás vagy iskolás kezdő hittan óra ezzel kezdődik. Ádám, Éva, a Kígyó meg az Alma. Minden tele van jelképekkel, a kérdés, hogy mit szabad szó szerint értelmezni, mit nem, stb.  Nehogy belefussunk valami nagyon mély, elvont témába, ami aztán elviszi az egész alkalmat. Ezek az ószövetségi szakaszok (mint oly sok más hely a Bibliában) tele vannak kérdőjelekkel. Hogy is volt, mint is volt? Teológia, eretnekség, stb. Mi újat lehet még róla mondani?