„Minden élő lehelete téged dicsér, Örökkévaló” – ez a mondat jár a fejemben most, hogy lassan véget ér a pride, véget ér a fesztivál. Idén nem tudtam elmenni a felvonulásra, és úgy vagyok vele, mintha elvonási tüneteim volnának. Sok-sok éve ez az első, amit ki kellett hagynom. De igazából nem is erről akarok írni, vagyis dehogynem, a vallomásnak vagy tanúságtételnek, ami kikívánkozik belőlem, igenis sok köze van a „gay pride”-hoz. Az Istenről akarok írni, arról az Istenről, aki napról napra arra késztet, hogy levetkőzzem hiedelmeimet, róla alkotott képemet.
A nyitó mondat a Könyv vallásaihoz tartozóknak elsőre nem különleges. Minden, ami él, létével Istent hirdeti, aki megalkotta, aki az élet leheletét lehelte az orrába. Minden lélegzetvételem Istent dicséri. Mert van. A létezésem, a sejtjeim működése, a oxigén–szén-dioxid cseréje a tüdőm hörgőcskéinek falán – mind az Ő dicsőségére van. Mert Ő alkotott meg, anyám méhében Ő formálta a testem. És ha így van, hát elvitathatatlan jogom van az élethez, ahhoz, hogy levegőhöz jussak, mert levegőt venni számomra is azt jelenti, mint minden élőlénynek: istendicséretet. És ez a jelentése ütött ma szíven engem, aki felépülőben lévő, egyháza által traumatizált emberi lény vagyok. Hogy maga az Isten mond rám minden egyes lélegzetvételemkor igent: akarom, hogy létezz, és elfogadom azt a magasztalást, amit a létezésed, a puszta létezésed jelent a számomra. És ha még itt megállna! De nem. Ma áldást is kaptam. Persze sokan mások is, de még soha ennyire nem éreztem rám vonatkozónak, mint ma: „Légy áldott / életidőd érleljen benned szép gyümölcsöket, / nézz várakozással minden új nap elé, / sok vígságban és örömben legyen részed / azokkal együtt, akik megosztják veled mindennapjaidat / s akiket szíved közepén őrzöl.” (Varga Gyöngyi) Tudtam, hogy aki mondja (közvetíti) és akik hallják, mind tudják, sejtik, hogy akit a szívem közepében őrzök, a társam éppen úgy nő, ahogy én az vagyok – és hogy ez nem számít nekik, hogy nincs kivétel, nincs megszorítás, Isten áldása nem válogat aszerint, hogy kit szeretünk. Hogy Isten annak fogad el, akinek a legmélyebb vágyaink színterén tartjuk, látjuk magunkat, és semmit sem erőltet ránk, sem változást, sem maradást, sem elindulást, sem megtorpanást, sem döntést, sem a döntés elhalasztását. Valami mást viszont vár tőlünk, vár tőlem: azt, hogy legyek nyitott arra, hogy megváltoztassam a nézeteimet, a berögződéseimet. Mint ahogy ezt várta Pétertől is:
„4Ekkor Péter sorjában beszámolt a történtekről, és ezt mondta: 5»Én éppen Joppé városában tartózkodtam, és imádkoztam, amikor révületben látomást láttam: valami nagy lepedőhöz hasonló szállt le, amely négy sarkánál fogva ereszkedett le az égből, és lejött egészen énhozzám. 6Közelebbről megnéztem, és láttam benne a föld négylábú állatait, a vadakat, a csúszómászókat és az ég madarait. 7Hallottam egy hangot is, amely így szólt hozzám: Kelj fel, Péter, öld és egyél! 8Én azonban így szóltam: Semmiképpen sem, Uram, mert szentségtelen vagy tisztátalan még soha nem volt a számban. 9De másodszor is megszólalt a hang az égből: Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak. 10Ez pedig három ízben történt, azután az egész felemelkedett újra az égbe.«” (ApCsel 11)
Péter egy Istennek tulajdonított törvény alapján ítéli meg a helyzetet – zsidó ember számára a tisztátalan állatok húsa tiltott (volt), Az Úr (Péter azonosítja a hangot akként) viszont akkor és ott mást mond Péternek, és arra kéri, hogy valami olyat tegyen, amit addig elképzelhetetlennek tartott. De türelmes, háromszor ismétli meg (a három a teljesség száma – akár nagyon sokat is jelenthet, a szükséges mennyiséget), és nem követel azonnali engedelmességet, hagyja, hogy Péter emésszen. Ezzel szemben én azt várom el egyházam tagjaitól, hogy most változtassák meg a nézeteiket, most legyenek velem szemben elfogadók, most bánják meg mindazon vétkeket, amiket velünk szemben elkövettek. Nem vagyok igazságtalan, mikor ezt teszem? De igen. Nekem évekbe telt elfogadnom azt, aki vagyok – és rá voltam kényszerítve, a belső vonzásokról és taszításokról első kézből volt hiteles tapasztalatom, mégis sokszor kellett az Istennek megerősítenie nagyon sokféle módon, hogy így is szeret, hogy pont ilyennek szeret, mert ő alkotott ilyenné. Hogy várhatom el, hogy mások egy hagyományban felnövekedve, belülről nem értve, a változásra fel nem szólítva újraértékeljenek bármit is? Ha elfogadásra vágyom, nekem kell kezdenem. Én tudom, hogy Isten éppen úgy szeret engem, ahogy mindenki mást is, nekem nincsenek kételyeim, nincsenek aggodalmaim, a visszahúzódásom, a haragom, a sebnyalogatásom nem hasznos, nem krisztusi.
A mozaikos nyílt alkalmon merült fel a gondolat valakiben, és bennem is visszhangra talált, hogy Jézus is találkozott meg nem értéssel, megvetéssel, elutasítással, de nem feladta, nem kereste kizárólag azok társaságát, akik közt szeretettnek érezte magát, hanem tette azt, ami a dolga volt ezen a földön. Az, hogy meleg vagyok nem mentesít a feladatom alól: „Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják, és eltapossák az emberek. 14Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. 15Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. 16Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.” (Mt 5) Az, hogy meleg vagyok, egyet jelent csupán: értem, mit jelent annak lenni, értem, mit jelent kirekesztettnek lenni, de ez az értés feladat és felelősség is, hiszen annyi meg nem értett, elutasított ember él körülöttem! Nem tudom még, mit fogok máshogy tenni, mint eddig, de valami megváltozott bennem. Egyenrangú lettem – keresztény, ember. Felnőtt. Akinek joga van (létezni, szeretni), akinek kötelessége van (szeretni). A melegségem nem fájó titok többé, keresztény testvéreim pedig ugyanolyan istenkereső, gyarló emberek, mint én, ugyanúgy hajlamosak arra, hogy a tegnapi hiedelmeiket kövessék, tegnapi istenképüknek feleljenek meg. De mindannyian arra vagyunk meghívva, hogy minden egyes nap lebontsuk, vagy legalábbis próbára tegyük mindazt, amit tegnap gondoltunk: megállja-e ma is a helyét, Isten nem hív-e, nem biztat-e az átértékelésére? Ami összeköt minket, sokkal erősebb, mint ami szétválaszt: lélegzünk, és minden lélegzetvételünk az élő Isten dicséretét jelenti. Minden emberé.
Köszönöm a Mozaik közösség nyílt alkalmát és az LMBTQ-barát zsidó istentiszteletet szervezőknek, az azon részvevőknek, hogy lehetőséget adtak arra, hogy átértékelhessem, amit tegnap gondoltam!
