„Már nincs mit félnem, mert bennem élsz” – énekeljük a számomra egyik legkedvesebb taizéi énekben. E sorok jutottak eszembe Benedek élettörténetét hallgatva, aki rossz tanulóból a hívei által szeretett pásztor lett, majd Ferenc pápa meleg papokat elutasító kijelentése derékba törte az életét – vagy legalábbis így tűnhet a kívülálló számára. Pedig Benedek ma boldog és hálás ember, akit hite a legsötétebb órákban sem hagyott cserben.

A 2020-as büszkeséghét programjában jó előre bekarikáztam magamnak egy érdekesnek ígérkező rendezvényt: a budapesti Mozaik Közösség által meghirdetett, „Érzékenység a kereszténységben” című összejövetelt. Nem sokat tudtam akkor a Mozaikról, annyit csak, ami az internetes rendezvény-meghívóban szerepelt, hogy keresztény melegek közössége, viszont a téma megfogta a figyelmemet. Hiszen a kereszténység maga kell, hogy legyen az ember iránti érzékenység és szeretet. Miért szükséges vajon erről külön is beszélni?

Számomra viszonylag korán kiderült, hogy a saját nememhez vonzódom. Elfogadtam, hogy nálam ez így van és nem is foglalkoztatott a gondolat, hogy ez baj lenne. De egy idő után elkezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy vajon a családom mit fog szólni hozzá? Ebben a gondolkodásban nagy löketet adott, amikor a TV-ben láttam egy fiatal erdélyi fiú történetét, aki egyik karácsonyeste mesélte el a családjának, hogy meleg, és mivel már éppen betöltötte a 18. életévet, ezért minden jogi következmény nélkül szenteste, az apja hajléktalanná tette.

A cigány, meleg, keresztény fiúcska, ifjú, férfi. Mindenhonnan kilóg, valamiért mindig kívülálló a legény ki jó pár kisebbség részhalmaza. A halmozottan hátrányos helyzetű csávócska, akinek a családon kívül, sosem volt ország, sem zászló, sem ünnep vagy tágan és szűkebben vett pátria amely valóban befogadta vagy igazán megvigasztalta volna.

Ahogy készülődtem a bizonyságtételemre, két kérdést tettem fel magamnak. Az egyik: mióta tudom, hogy hívő vagyok? A másik: mióta tudom, hogy nem vagyok teljesen olyan, mint a többség?

Sokféle gondolat kavarog a fejemben, mikor e pár sort leírom, azzal a feltett szándékkal, hogy megerősítselek, Keresztény Testvérem, abban, nem vagy egyedül Istenben való hiteddel melegként, Magyarország bármely kicsiny kis zugában éld is meg minden nap hitedet. 

Zavaros történet ez. Az önmagammal való viaskodással kezdődött, ma visszanézve úgy tűnik, hogy nagyon régen, a gimnázium első éveiben (8 évfolyamos gimnázium volt).