"Adjanak most hálát az Úrnak szeretetéért, az emberekkel tett csodáiért" (Zsolt107,8)

Ahogy készülődtem a bizonyságtételemre, két kérdést tettem fel magamnak. Az egyik: mióta tudom, hogy hívő vagyok? A másik: mióta tudom, hogy nem vagyok teljesen olyan, mint a többség?

Az első kérdésre úgy tudnék válaszolni, hogy anyai nagymamám révén részesültem vallásos neveltetésben. Amit ő közvetített, az azonban sokkal több volt, mint vallás. Személyes kapcsolata volt Istennel, és amit láttam és tanultam tőle, az hit és bizalom Isten felé, erő Istentől. Úgy voltam vele, hogy Isten mindent tud rólam, éreztem és megtapasztaltam jelenlétét. Nem kellett kimondanom, hogy hívő vagyok, az istenhit jelen volt az életemben.

Az első nehézség akkor adódott, amikor az akkori református gyülekezetemben nem minden kérdésről egyezett a véleményem az ifjúsági csoportommal, és ők ezt nem nagyon fogadták el. Akkor észleltem, hogy egy mindenről azonos módon gondolkodó, zárt egyházközösség és köztem nem lesz mindig zökkenőmentes a kapcsolat. Eltávolodtam ettől a gyülekezettől, de a hitem továbbra is nagyon fontos maradt, Isten és köztem megmaradt a jó kapcsolat. Nálam nem merült fel, hogy a hitem és melegségem ellentmondana egymásnak. (De tudom, hogy sokan küzdenek ezzel, és megkapják a „bűnös” bélyeget az egyháztól, amitől nagyon nem könnyű szabadulni, és kihatással van önbecsülésünkre.) Ma úgy fogalmaznék, hogy a hitem és melegségem inkább erősítik egymást, hatással vannak egymásra.

Hívő maradtam, és később többször is megtapasztaltam, hogy Isten, és az ő Küldöttei – emberek a környezetemben – mellettem álltak a nagyon nehéz helyzetekben: mikor éjszakává lett a világosság körülöttem, hogy egy zsoltár szavait idézzem. Isten akkor is ott volt, mikor éppen nem érzékeltem. Itt idézném egyik kedvencemet, József Attilát: az Isten ott állt a hátam mögött.

Ahogy teltek az évek, elkezdett hiányozni a vallásgyakorlás közösségben. Úgy gondoltam, hogy nem a négy fal között szeretném a hitemet megélni, és ezt nem is éreztem feladatomnak. És bár tagja voltam egy nagyon jó, aktivista közösségnek, a Labrisznak, de itt nem tudtam a vallásomat gyakorolni. Ezért felkerestem a Mozaikot, már sok jót hallottam róla azelőtt. Egy nyitott, egymást formáló közösséget találtam, ahol tabuk és félelem nélkül tudunk egymással beszélgetni. Ez egy biztonságos hely, ami sokunknak nagyon fontos. Ökumenikus alkalmakat tartunk, részt veszünk cipős doboz akciókban, és más gyűjtésekben, vendéglelkészeket és papokat hívunk, feltöltődünk, és időt töltünk Istennel és egymással. Nagyon örülök, hogy ide tartozhatok.

Rátérve a második kérdésre: mikor jöttem rá, hogy nem vagyok teljesen olyan, mint a többiek, hogy queer vagyok, nagyon hasonló történetet tudnék elmondani, mint ahogy a hitem kezdetektől jelen volt, úgy ez is. De mit jelent nekem az, hogy queer? Bár nem szeretem a kategóriákat, de mégis ez a kategória fejezi a leginkább számomra, hogy a szerelem nem nemfüggő, és véleményem szerint sokkal több van egy emberben, mint a neme. Ezt a kategórianélküliséget a Gal3,28 is kifejezi – Krisztusban nincs sem férfi, sem nő. Nekem ezt jelenti a queer és krisztusi gondolkodás, hogy az embert kell nézni, előítéletek és kategóriák nélkül. Emellett azért áll hozzám közel a queer szó, mert aktivista múltja van – és ahogy említettem, az aktivizmus fontos nekem. Angolul furát, ferdét, negatív értelemben eltérőt jelent, és az angol nyelvű közegekben az LMBTQ+ közösségre szitokszóként használták. De aztán a közösség elkezdte magára használni, ezzel elvéve negatív élét.

Azzal, hogy nem vagyok teljesen olyan, mint a többiek, először akkor szembesültem, amikor szerelmes lettem egy lányba, és ez nem volt mindenkinek ugyanolyan természetes, és elfogadható, mint nekem. Ez kb. 15 éve történt. Ugyanekkor bújtam elő a családtagjaimnak, majd a barátaimnak. Van, akinek több idő kellett az elfogadáshoz, van, akinek kevesebb. Fontos megértési pont volt számomra, hogy nem várhatom el azonnal az elfogadást – van, akinek több idő kellett ezt feldolgozni a családomból. Sokat számított, ha személyesen bemutattam a barátnőmet, akit szeretek.

Ahogyan most azért állok itt is, mert személyesen szeretnék tanúbizonyságot tenni arról az Istenről, aki szeretet. A szeretet, és a szerelem ajándék Istentől, amit szerintem nem véletlenül kaptunk Tőle. Tanúságtételemet János első levelének negyedik fejezetéből idézve szeretném lezárni: „Szeretteim, ha úgy szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Istent soha senki sem látta; ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.” Ámen.