Én Tamás, ki más…a „Hihetetlen”, a „Kétkedő”, nevéhez hűen az „Iker”, a „Kettős” a „Csodás” .

„Testvéretek a bajban és társatok az üldöztetésben.”

Belépek a templomba.

A szenteltvíz a köldökömre csorog, ahogy meztelen testemre keresztet ütök vele az Isten előtt. Emberbokrok izzanak fel a padokban, amint a pap felmutatja a kenyeret. Tenyerének ujjai közé szegezve mozdulatlan és kiszolgáltatott az Úr. Az Emberfiának fehérbe öltözött sóhajtásai végtelen hosszan visszhangzanak a falak között: „Szomjazom!”

Aztán az oltárszekrényen kattan a retesz s én szomorúan nézek utána, mikor a régi szövetség mozdulatával visszahelyezik a frigyládába. Elzárva élünk: Isten és én. Ki ismer minket?
Majd elhallgat az orgona és a kerubokkal együtt a hívek is kimennek a napsütésbe. De aki a Napot és a Holdat alkotta odabent marad börtönében s egy teknősbéka levedlett páncélján ülve, vissza nem vont lélegzetében bízva figyeli az agyagot. Sűrű csend van. Sóvárgó várakozás, Isten fiainak megnyilvánulására.

A tabernákulum kulcsa karnyújtásra fekszik a zártól az oltárterítő alá temetve. Egy óvatlan pillanatban /az Istent az embertől óvó őrszemek kijátszásával/, kinyithatnám… Nem teszem. Csak állok és nem merek közelebb menni az oltárlépcsőnél, mert még nem tudom: Mit vihetek Magamból Magammal a Szentek Szentjébe? Maradok hát vérbe fojtott s száraz cementbe mártott szobor, képmási méltóságom izzása és a tisztátalanságomat visszhangzó freskók között.

Fügefa alatt állok, az oltárképen cigánytáborok homályából és kedvesének bozontos mellkasára boruló shavo énekéből… fényes barna szőrű ló ugrik elő és két izmos hátsó lábára állva elülső patáit az ég felhőibe akasztja, míg rajta Szent György átszúrja lándzsájával a fenevadat. Ám hiába a sárkánysültől illatos lakoma és a bejáratnál készen mosolygó ünneplős ruha…A „Kívül tágasabb!” tekintetek elzárják előlem az Öröm Lángnyelveit s bordáim érintetlenségtől kihűlt fáklyacsonkokként vigyázzák az üres mellkasom. Nincs mennyei szózat a kétségeim felett, egyetlen csipkebokor sem kap lángra a pusztában. Reményem, az a mások által annyiszor félremagyarázott belső bizonyosság, amit éveken keresztül kívül akartam megtalálni.

Pedig belül van az. Ott, ahol minden meleg, mozgásban van és ütközik, hol két Templom-Test kőből hússá lett szívvel egymásnak felizzott kohója és a simogatva Teremtő ujjak közül, a föld porából egy Lélek Lélegzettel az ég felhői közé ér. A védtelen magunkat egymásnak adó s az egymást megfejthetetlenül is elfogadó alázatos főhajtásban „Beteljesedett!” elengedésben. Mikor már nem csak voltam és leszek, hanem Vagyok: Új Bor! Új Tömlő! Új Ének! Új Város! Új Ország! S nem fölötte, hanem a kisebb és érte…Őáltala Ővele és Őbenne, a régi Szép Szerelem végre szenvedés nélküli Szenvedélyének Új Szövetségében.

A csupán kőtáblák törvénysorai végen rímelő igék függönykerítése középen kettéhasadt s így minden tagomra kiáradt s onnan túlcsordulón ajkamra törtek a bensőmben egybekapcsolódott Megszentelt és Mindennapi szavak. Amint Kezdetben egyszerre férfinak s nőnek teremtve egyet jelentett Tudni a jót meg a rosszat, bennem úgy forrott Egy bizonnyá minden két-ség s a szívembe égett kereszt jelében az égtájak mind összefutottak: Havas északi országutak, tüzes déli ösvények, zölden kanyargó keleti csapások és nyugati VIP belépőjegyek. Tanulással teli pokoljárás, amit követett „tudás nélküli” váratlan és ingyenes menybemenetel. Ön-ellentmondások és látszólagos paradoxonok, melyek egyébként is rendre átszövik életem, sőt tulajdonképpen leírják annak legmélyebb valóságait. Úgy, mint a született, de nem teremtmény, valóságosan ember és egyben valóságos Isten, aki meghalt és alászállt a poklokra, majd feltámadt. S aki szerint csak ha elveszíted, akkor találod meg azt, mi földi mértékegységgel bizonyíthatatlan. De mondhatnók a szabadságot is, melynek egyetlen „funkciója”, hogy Neked adom vagy említhetnénk az érzékek iskoláját, hol a lecke éppen az, hogy az én gyönyöröm csak a Te örömöddel lehet teljes.

S ha mindennek értelmét kutatom, bölcsen akkor cselekszem, mikor leoldom lábamról saruját a józan észnek.

Mert szent és felfoghatatlan véres titkokkal átitatott a föld, amin állok. Térdre ereszkedek hát s még Most, a Mai-napon, a tegnapi bálványistenemmel együtt Jó-termőfölddé zúzom össze minden tévedésem.

S ha kérdi a főtanács, a helytartó, a riporter és szakértő tőlem: Mi az az igazság? Miért hiszed el róla? Mi okból imádod? S hogy mered csókolni az azonos földből, Lélekből, nemből valót s oltárra emelni a buja kertekben fogócskázást véle? Honnan a kurázsi szemben állni egy egész világgal?

Magabiztosan felelem rá: Rejtély, amiért meghalok vagy ha kell tovább élek. Annyit tudok csupán, mit az Úr szolgálóleánya, Mária volt képes: átölelem, befogadom, magamban hordozom misztériumát, de ha belepusztulok akkor sem értem.

***

1978. augusztus 24. csütörtök. Ezen a napon avatták fel a Gyulai Húskombinátot és New Orleansban meghalt Louis Prima a Just a Gigolo című dal szerzője. 377 ezer csecsemő született aznap a Földön, köztük jómagam 1 kiló 90 dekával soványan és aszottan. Azóta eltelt 1488.6 millió szívdobbanásom. 14768 napom és negyven évem.

A Mátra és Cserhát találkozásának völgyében nőttem fel, egy Nógrád megyei faluban, melyet a Zagyva folyó szel ketté s amely olyan elvarázsolt hely, hol nem csak kocsma, gyógyszertár és piac található, hanem kastély, presszó, meg kápolna, sport és teniszpálya. Lakótelep 11 épülettel, művelődési ház, két könyvtár, egy mozi, Kis -és Nagyerdő, „az üzem” és kávéfeldolgozó, varroda, két körzeti orvos, fogászat, katonaság és tiszti klub, három játszótér 2 nagy utcai feszület, bölcsőde, óvoda, iskola, színházi kör, tejbolt, pékség, rendőrség és benzinkút. Szóval úgy minden, a Százholdas Pagonyból. Körös-körül dimbes-dombos táj ameddig a szem ellát, s szinte mindegyik tetején egy templom áll temetővel körbevéve. Így errefelé az élet és halál egymás jószomszédai és oly természetes akár az istenházának és egyben sírjaink kertjének bejára fölé kiírt feltámadás. Ahogyan a megcukrozott széles karéjú vastagon kent zsíros kenyér is az, anyáink, rokonaink és idegenek kezéből vagy cserebogarak kergetése a májusi naplementében.

Azt mondják az ember első hét évének történései olyannyira meghatározóak, hogy tulajdonképpen annak utána már csak az addig összegyűjtött örömöt és félelmet bontogatjuk ki, újra és újra. Ez a gondolat épp elég ok volt nekem, hogy eddigieket összefoglaljam az első hét esztendőmben.

***

Dél, Nap, udvar, világ! Ragyog minden pontja. Felfelé végtelen…A Levegő mindenhol ott van.

Gravitáció. Veszélyes vonzás, aminek nem lehet ellenállni… Csak megyek vele s bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok készen. A betonlépcső alján vidáman integető fűcsomók után: Föld. A föld után tócsa, s tócsában Víz a vízben pedig Tűz. Kerek formája hasonló ahhoz, ami odafent ragyog, simogat, éget Mellettem szél amely ott fúj ahol akar. Elindul, majd azonnal meggondolja magát és visszafordul. Nem is tudja…még nem is tudja pontosan. Különben sem erre akart jönni…

Naplemente. Az ünnep fentről ereszkedik lefelé. A fény belehullik a földbe, néma csend van, míg meghal egy percre, majd százszoros termést hoz az istenkés gyertyák tetején, a lámpaburákban és a szomszéd ablakokban.

Mi pedig, a legkisebbek, a legfontosabbak, hatalmas dunnákra ültetve, mint felhőkön csücsülő angyalok, combjaink közül kivillanó meztelen pöpössel, a jó és a rossz tudása nélkül mosolygunk a felnőttek mulatására az alkony hűvösén.

Szerettem az anyám hajából áradó illatot, amely egyszerre volt friss és andalító. Ő maga is olyan volt, mint az álmok földjéről hátra hagyott harmatcsepp. Egész fajtája sápadt, halovány, hegedű formájú emberekből állt, akiknek sovány ujjaik közé temetett arcáról patakokban folyt le az aggodalom. Anyu finoman ívelt ajkain és tündérragyogású szemiben mindig ott volt valamilyen megsebzettség valamiféle otthontalanság. Apám szikár, de erős, mindig vidámságra kész, kivételesen szép férfi volt. Az ősei önnön erejüktől megrészegült kalo manushok, akik saját göndör fanszőrzetükbe kapaszkodva húzták ki magukat a szőlődombokat tükröző tavakból.

Kettejükből, egy-egy követelőző csípőmozgást átölelő sóhajból meg Isten leheletéből lettem én.

Reggelente apró lábacskáimon szüleim szobájába szaladtam, hogy maguk mellé emeljenek az ágyba.

Apám szája kávé illatú volt, anyám kezén érezhető volt a nemrég eloltott Sophiane, ahogy a paplant igazgatta körülöttem. Kávézacc és cukorszemek ropognak a fogaink között, miközben nagyot nevetünk egymás jókedvén.

***

Ha bármely képen visszanézem magam, akkor bús tekintetem bizakodással teli hetyke kiállás fonja körbe.

A cigány, meleg, keresztény fiúcska, ifjú, férfi. Mindenhonnan kilóg, valamiért mindig kívülálló a legény ki jó pár kisebbség részhalmaza. A halmozottan hátrányos helyzetű csávócska, akinek a családon kívül, sosem volt ország, sem zászló, sem ünnep vagy tágan és szűkebben vett pátria amely valóban befogadta vagy igazán megvigasztalta volna.

Nincs a romának igazán semmije csak anyja, apja és Testvére van. Ahogy az Atyának is csak egyszülött Fia és Lelke. Ez minden gazdagsága. Ezért ha meghal egy közülünk, hát vele együtt vész el egy világ, a himnusz, a nép, a „Rabok legyünk vagy szabadok?”, szentek legendái s kokárdás ünnepnapok. Igen, ordítunk, sikoltunk vigasztalhatatlanul, még a kutyáink is rínak. S az ég felé rázott ökleink duzzadt ereiből Jónás haragos panaszai ájultan talpainkba futnak. Sántít az örökkévalóság, nehéz kanalainkban kihűl a lé, míg a tányértól a szánkig ér és a félbe hagyott étel mellett még sokáig szipog, jajgat a konyharuhába csavart bodak az asztalon.

***

Öt éves koromban a református hitre kereszteltek egy lakótelepi lakásban. A nagybátyámék helyi katonasághoz való kötődése lehetett az oka, keresztet csendesen elbújtatták a sarló és kalapács meg vörös csillag árnyékában.

Izgatottan vártam a lelkészt: az Istent. Nem csalódtam. Az Abba egy ötven év körüli bájos asszony volt szürke blúzban, őszes barna Kleopátra frizurával és sütemény illat keringett az isteni lény körül. Csupa mosoly volt az arca és máig emlékszem az érzésre, ahogy a szertartás után mindannyiunkat kebleire ölelt s a nyakban lógó fémkereszt az arcomhoz ért. Sem előtte se azután nem beszéltünk a családban erről és semmilyen „elő vagy utóképzés” nem kísérte a történteket. Kis tudatommal alig sikerült megragadni bármit is a szertartásból, mégis utólag azt mondhatom: mindent értettem. Istengyermeki rangom, hogy nem akárkinek vagyok a nem akárkije – örökre belém égett és valahányszor padlóra kerültem, ehhez a méltósághoz tértem vissza s abból „építettem újjá” önmagam.

Hat évesen találkoztam először a halállal. A nagymamám mutatott be neki, ahogy lábaihoz feküdt alázatos néma hallgatással. Anyám akkor egy teljes napra eltűnt előlünk a sűrű erdőbe, hogy fekete kendőre cserélje, a fejéről hirtelen és érzéstelenítő nélkül lerántott anyaméhet. Már akkor éreztem belül, hogy a „nem lét” sötétje, valójában sosem volt és nem is lehet befejezett mondat pontos vége a „Legyen” és „Látta hogy jó” hét napos-hetedíziglen-hetvenszer hétszer Jóhírében.

Első osztály vége felé járva, apuval az olvasást gyakoroltam, mikor a jobbágyi moziműsorán aznap vetített film címéhez értem: M á t é e v a n g é l i u m a. Nem tudom apámnak volt-e róla fogalma, hogy milyen témájú alkotásról lehet szó, de arra biztatott, hogy menjek el és nézzem meg. Először mentem egyedül moziba. Máig érzem a tenyeremben izzadó három darab sárga tíz forintos illatát. Hét forint a jegy, és marad még egy kólára. Meglepetésemre sötét ruhás, fejkendős öregasszonyok ültek a nézőtér barna bársonyszékeiben s jókedvűen beszélgettek, miközben én is elfoglaltam köztük a helyem. Ők mosolyogtak felém és viszont halálra rémültem tőlük, ahogy a filmkezdést jelző csengő hangjára egyszerre keresztet vetett a fekete sereg. Majd kialudtak a lámpák, s az őskáoszt idéző sötétségből fényesen léptek elő Pasolini fekete-fehér istenképei egy életre belém égjenek. Feliratos volt a film s gyenge olvasási tudásommal pár perc után felhagytam, hogy kövessem a magyar fordítást. Mégis mindent értettem. A felhőket, amelyek ott gomolyognak az életünk felett, a tiszta fényes égboltot melyből a fuvolák hangjával érkezik közénk aki az Úr nevében jő és csattogó villámokat, melyek megvilágították a szépséges istenarcot. Krisztus feltámadása nem lepett meg. Mi az egy Istennek! De szenvedése és halála elmondhatatlanul megrázott, felkavart. A magány, mint ordító oroszlán ott tombolt a kereszt körül és belekapott Jézus hajába. Zokogtak és jajgattak mellettem asszonyok. Ők, akik kezükre tekert rózsafüzérrel minden éjjel csendesen virrasztanak az elárult

Emberfiával, hisz méhükben hordozzák és megsiratják a megfeszítetteket.

A nagymamám ilyen volt. Amikor néha vele aludtam imádkozni tanított. Nagy karjának vállán a gyermekkorából addigra mandalává érett oltás helyét cirógattam ujjaimmal, miközben mondatonként ismételtem utána lámpaoltás után a kék mondatokat: „Most segíts meg Mária! Óh irgalmas szűzanya. Keservét a búnak s bajnak, eloszlatni van hatalmad. Hol már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg. Hő imáit gyermekidnek, nem te soha nem veted meg. Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy!”

***

A hetedik születésnapom előtti nyár szünetében a velem azonos korú és nemű Jocival úgy döntöttünk felnőttek leszünk. Mókánk az lesz mi a többié is, de a magunk módján kacagva. S valahogy ez egyet kell jelentett azzal is, hogy világgá megyünk. Kenyér, zsír, pirospaprika, apám fiókjából egy bélyegző meg sárga citromleves műanyag flakonban tea, egy kis pokróc és anyámtól ellopott két szál cigaretta. Ez volt az útravaló, hiszen „a közeli erdőn túl „nem olyan messzire már a világ vége van”.

Amit a szántások, learatott búzaföldek mentén haladó földútra értünk első dolgunk az volt, hogy rágyújtsunk, majd alaposan megtapossuk és a biztonság kedvéért teával is leöntsük az út szélére dobott csikkeket. Amikor az első szalmabála mellett elhaladtunk, felvetettük, hogy ugrálhatnánk egy kicsit rajtuk, mint azt az utóbbi napokban tettük… de gyorsan felhagytunk a gondolattal, mert fontos céljaink nem engedtek meg semmilyen kitérőt. Ezután már észre sem vettük a többi hengerformába préselt búzaszárpiramist, hanem kevés szóval és egyre gyorsuló léptekkel tartottunk az erdőbe.

Hatalmas volt. Sokkal nagyobb, mint a távolból gondoltuk. Gondosan kiválasztott fa tövébe telepedtünk és kockás pokrócon hanyatt fekve beszélgetni kezdtünk. Pistivel nem lehet játszani. Marcsóék kutyája nagyon hamis. Se Herminka, sem pedig Angika nem tudják, hogy szoktak a felnőttek csókolózni. Ezt teljesen kiveséztük, felvázoltuk milyen is az igazi csók. Soha akkora gombóc nem volt a torkomban. A legtöbb szót csak eldadogtam és egyfolytában azt kezdtem hangoztatni, hogy amazok nem tudják, de én igen és bárkinek megmutatom.

- Mutasd!

És én megmutattam. Utólag szívesen visszanézném mit is csináltunk pontosan. Valami féle puszilkodás lehetett, amit egészen estig többször is váratlanul gyakoroltunk.

A lélegzése! …ahogy az orrán kifújt levegőt az arcomon éreztem.

Az ajka! ..,ami olyan puha volt, mint egy újszülötté. Pár év múlva a ballagási banketten, ugyan ez a finomság köszönt rám a szájáról. Együtt voltunk elsőáldozók, aztán a Szentlélek keresztségének szentségét is együtt vettük fel. Tulajdonképpen 2-3 évente csókolóztunk egy nagyot, de ez sosem állt Isten és én közém, fel se merült, hogy erről, mint vétekről a szentgyónásban beszámoljak.

Azon a bizonyos nyári világgámenős napon még csavarogtunk az erdőben egy kicsit, aztán meglepően könnyedén megegyeztünk, hogy nem a megfelelő napot választottuk ki az indulásra s sötétedéskor visszaindulunk. Amikor elváltunk sem beszédről, sem a hallgatásról nem állapodtunk meg, de attól fogva az volt a Titkos Helyünk.

***

A külön utakért, hálás lehet az ember, mert megtanítják arra, hogy magától értetődő érintetlenségben semmi ne maradjon…, hogy minden Titokkal Személyesen van dolga. Csak hasonló, de pontosan ilyen: Te meg Én és Pillanat még nem volt és nem is lesz soha.

A más-féle mélyre ásóbban keresi a Valóságához való viszonyát és az Igazsághoz szorosabban kapcsolódó válaszokat. Feltéve, ha komolyan veszi saját nemét: hogy ember, hogy érző, meg gyilkos, kannibál, szerető. Férfi hónalj alá rejtett anyai irgalomnak méhe, levetett felsőruha, kovász és teknő, szomjúság, tanítvány, oltáron megtört test és pohárban kiontott vér, melyben emlőjének csokoládé színű hegye örökmécsesként karamellben úszva ég.