Számomra viszonylag korán kiderült, hogy a saját nememhez vonzódom. Szexuális érésem kezdetétől fogva fantáziám tárgyai fiúk voltak. Az utcán, az öltözőben vonzotta a tekintetemet a számomra szép, férfias test látványa. Eleinte ezt természetesnek fogtam fel. Elfogadtam, hogy nálam ez így van és nem is foglalkoztatott a gondolat, hogy ez baj lenne. De egy idő után elkezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy vajon a családom mit fog szólni hozzá? Ebben a gondolkodásban nagy löketet adott, amikor a TV-ben láttam egy fiatal erdélyi fiú történetét, aki egyik karácsonyeste mesélte el a családjának, hogy meleg, és mivel már éppen betöltötte a 18. életévet, ezért minden jogi következmény nélkül szenteste, a szeretet ünnepén az apja hajléktalanná tette, és kiadta az útját. (Erre majd kicsit később visszatérek még.) Ekkoriban én lehettem úgy 13-14 éves. Bevallom annyira megijedtem, hogy másnap leültettem a családomat (szüleimet és testvéremet) és elmondtam nekik, hogy meleg vagyok, hiszen tudtam, hogy a korom miatt nem rakhatnak ki a lakásból, nem mintha ezt reálisan feltételezném a szüleimről, mivel egy szerető, elfogadó családban nőtem fel.

Első reakció, a döbbeneten kívül, hogy megpróbáltak meggyőzni, én nem vagyok meleg, csak keresem az utam, mivel kiderült, hogy még teljesen szűz vagyok. Többféle módon próbálták ezt beláttatni, még gyerekpszichológushoz is elküldtek. Igazából sorra kaptam a visszajelzéseket a külvilágból, család, vallás, társadalom részéből, amelyek meggyőztek arról, hogy ez rossz dolog, amit el kell fojtani. Próbáltan a vallásban is segítséget kérni ehhez, miután 15 éves koromban kapcsolatba kerültem egy katolikus közösséggel, általuk a katolikus egyházzal. Segítségükkel lettem első áldozó, később bérmálkozó is. A közösség vezetője megértő volt velem, a problémámmal, és próbált segíteni, amennyire csak tudott. Közben más keresztény közösségekbe is bekerültem. A legközelebbi barátok tudtak a „problémámról”, nem csináltam titkot belőle, időről időre depresszió lett úrrá rajtam, de mindig kikerültem a negatív spirálból. Az egyik ilyen közösség, ahová elkezdtem járni, az Ötkenyér Közösség volt, a mai Mozaik Közösség elődje, ahol megismerhettem személyesen is azt az erdélyi srácot, akit az apja karácsonykor kitett az utcára. Egy másik közösségben pedig megismertem egy lányt, akivel egyre jobb barátok lettünk, egyre több időt töltöttünk együtt. És végül elvettem feleségül. Ez volt a melegségem elfojtásának tetőpontja. Én is tudtam, a nejem is tudta, a családom is tudta rólam, de mindenki elhitte, hogy ezt le lehet nyomni a tudatalattiba. Egy ideig sikerült is, de egy idő után már rettenetesen erős volt belül a feszültség, hogy nem lehetek önmagam. Szerettem a feleségem, de a testem másra vágyott, bármennyire is akartam mást ráerőltetni. Végül ezt a feszültséget az Úr oldotta fel, bár iszonyú fájdalmas volt számomra, amikor megözvegyültem – 13 évembe telt feldolgozni a nejem váratlan halálát – de ezt követően biztos voltam benne, hogy a saját életemet kell élnem, és ezt férfi mellett kell tennem, ha már melegnek teremtett az Úr.

Ezt a döntésemet a családom és barátaim mind elfogadták, még a bérmaszülőim is, bár mindig igyekeztek arra inteni, hogy a helyes utat kövessem. Emiatt az egyházzal a mai napig viharos a kapcsolatom. Hiszen mi melegek az egyház képviselőitől kaptunk hideget, meleget egyaránt, de többnyire inkább negatív megítélést, ami nem segített abban, hogy kiegyensúlyozott legyen velük a kapcsolatom. De igyekeztem megbékélni a helyzetemmel, és mindig arra törekedtem, hogy a szeretet vezéreljen.

Közben néhány rövidebb párkapcsolat után megismerkedtem mai párommal, akivel 2006 óta együtt vagyunk és 2007 óta együtt is élünk. Családjaink mindezt elfogadták. Aztán összebarátkoztunk egy meleg sráccal, aki pár házzal arrébb lakik, akivel azóta is jó barátságot ápolunk, és ő ismertetett meg a Mozaik Közösséggel, aminek már egy ideje a tagja volt. Elkezdtem rendszeresen járni és egyre több barátom lett ott, közös programokat szerveztünk, van, amikor közösségi szinten, van, amikor kevesebb létszámmal. Jó volt viszont látni a régi Ötkenyeres tagokat is. Egyre több programban vettem részt és ezek egyike volt, hogy a tavalyi Pride programsorozatán belül a Mozaik által rendezett nyílt alkalomnak én lehettem az egyik szervezője. Ez nem csak a felelősség miatt volt fontos számomra, hanem azért is, mert változást hozott az életemben.

Az a tény, hogy a rendezvényt megtámadták a szélsőjobboldali aktivisták rengeteg erőt adott nekem. Sikerült megvédeni a rendezvényt és rádöbbentem, hogy ki kell lépnem a háttérből. Azóta aktivistaként is próbálok tenni annak érdekében, hogy sorstársainkat minél kevesebb diszkrimináció érje és az életemben is felvállalom magam és párkapcsolatom. Azóta nem csak barátok, hanem akár ismeretlenek előtt, munkahelyen is fel merem vállalni másságamat. Persze mindezt továbbra is úgy, hogy a lelkiismeretem hangja vezérel…