A 2020-as büszkeséghét programjában jó előre bekarikáztam magamnak egy érdekesnek ígérkező rendezvényt: a budapesti Mozaik Közösség által meghirdetett, „Érzékenység a kereszténységben” című összejövetelt. Nem sokat tudtam akkor a Mozaikról, annyit csak, ami az internetes rendezvény-meghívóban szerepelt, hogy keresztény melegek közössége, viszont a téma megfogta a figyelmemet. Hiszen a kereszténység maga kell, hogy legyen az ember iránti érzékenység és szeretet. Miért szükséges vajon erről külön is beszélni?

Jó félórával a meghirdetett kezdés előtt értem a helyszínre. Gondolván, hogy majd nézelődöm kicsit, miközben érkeznek a résztvevők: kik jönnek vajon el egy ilyen rendezvényre, s milyen hangulatban gyülekeznek?

Az ajtóban egy alacsony, szúrós tekintetű, baseball-sapkás férfi állított meg. Bizalmatlanul méregetett pár másodpercig, majd kérdezgetni kezdett: ki vagyok, hová tartok, mi célból akarok részt venni a rendezvényükön? Miközben a tőlem kapott válaszokat dolgozta fel magában, s újabb és újabb kérdéseket tett fel, szúrós tekintettel fürkészett, mint aki igyekszik a válaszok mögé is belátni. Végül, udvariasan, de határozottan azt mondta:

- Arra kell kérnem, hogy ne jöjjön be a rendezvényünkre! Nem engedhetem be.

- Dehát, miért? – kérdeztem vissza csodálkozva. – Hiszen nyitottként hirdették meg a találkozást, és én újságíró vagyok, aki hírt adna az eseményről.

A szúrósszemű hajthatatlan maradt.

- Sajnálom, de nekem most meg kell hoznom egy döntést, arról, hogy kívülálló érdeklődőként beengedjem-e a rendezvényünkre, vagy sem – ismételte meg. - A közösségünk védelme érdekében, azt kell kérnem, hogy ne jöjjön be.

Nagyon nem lepett meg a dolog, mert ez már nem az első olyan esemény volt a Pride-héten, amelyre, bár nagyon udvariasan, de nem engedtek be. Akkor még nem tudtam, hogy bizony jó oka van az ismételten megtapasztalt bizalmatlanságnak.

Elköszöntem hát a szigorú ajtónállótól, s valami olyasmit mondtam neki, hogy sajnálom a dolgot, de most rosszul döntött.

Az incidensről tulajdonképpen nagyon gyorsan elfeledkeztem. Nem volt számomra kudarc, mert a basaball-sapkáson mindvégig ott éreztem, nemcsak a bizalmatlanságot, hanem valamiféle tépelődést is, ami elvette bennem a megtapasztalt elutasítás élét.

Egy bő hónappal később újra kapcsolatot kerestem a Mozaikkal. Elsőként egy kellemes, intelligens, harmincfelé közelítő fiatalember válaszolt a levelemre: a Mozaik egyik csoportjának egyik vezetője, Csaba. Találkoztunk, s nagyon jót beszélgettünk a „nyócker” egyik – Auróra névre hallgató -, közösségi helyként szolgáló romkocsmájában. Csaba melegségének történetét később mesélem majd el, mert néhány nappal a találkozásunk után elektronikus levelet kaptam a Mozaik egy másik vezetőjétől, Ádámtól - hogy szívesen találkozna és beszélgetne velem, ha még érvényes a kezdeményezésem.

Találkoztunk, s akkor derült ki: ő volt az a szúrósszemű, sokat kérdező beengedő ember, ott a járdán, az érzékenyítő keresztényrendezvény kezdetén.

- Ne haragudj, amiért ez történt, de nem volt könnyű dolgom ott, abban a helyzetben – szabadkozott, amikor hirtelen és kölcsönösen egymásra ismertünk. - Nekem ott vigyáznom kellett a közösségemre. Hírt kaptunk ugyanis arról, hogy szélsőjobbos homofóbok be akarnak jönni a rendezvényünkre, hogy ott, a szokásos módjukon, botrányt okozzanak. Ott is voltak, láttuk őket, kicsit távolabb gyülekeztek a járdán, de szerencsére csak egyiküknek sikerült becsusszannia hozzánk, kijátszva az éberségemet. Miután azonban csak egyedül volt bent, nem csinált balhét. Megúsztuk. Nem úgy kint, ahol engem kisebb fizikai bántalmazás is ért, amiből aztán rendőrségi feljelentés született. Sajnálom, hogy téged végül nem engedtelek be, de ilyen körülmények között megértheted a félelmeinket…

- Korábban is történtek már ilyen botránykeltő kísérletek? – vetettem közbe.

- Hát persze! Tavaly, kétezer-tizenkilencben például, sikerült is megzavarniuk a Pride-rendezvényünket. Szerencsére azonban az az akciójuk végül, számukra visszásan sült el. Az akkori helyszínünkön, az ablakokon zörgetve, kívülről próbáltak zavart kelteni, amire viszont mi már fel voltunk készülve. Jó előre megbeszéltük, hogy a bent lévők majd a szeretet hangjával válaszolnak a rendzavarásra, nem pedig erőszakkal, és vallásos énekeket kezdenek el énekelni. Így is történt. Elsőként rögtön a Jézus életem, erőnk, békénk címűt. Mi néhányan kint maradtunk, és kívülről csatlakoztunk a bentiek énekéhez. A békétlenkedők, tizenöten, le akartak bennünket énekelni, de aztán ez nagyon-nagyon nem jött be nekik.

- Mesélj egy kicsit az idei rendezvényről, ha már a szigorú beengedő miatt ki kellett azt hagynom – kértem. – Érdekes volt?

- Nagyon. Közvetlenül előtted jött például oda egy leszbikus diáklány, aki megkapta ugyanazokat a kérdéseket, amiket te. Ő elmondta, hogy egy katolikus gimnáziumba jár, ahol folyamatosan olyan impulzusokat kap, amiktől már a végletekig bűnös léleknek érzi magát, olyannak, mintha nem is erre a világra való volna. Azt mondta: ő annyit szeretne csak, hogy egy olyan közösség tagja legyen, amelyben a kereszténységét és a leszbikus identitását is őszintén, zavartalanul megélheti. Abban a pillanatban ugyanis, hogy egy hagyományos keresztény közösségben megvallaná a leszbikusságát, valószínűleg a megbélyegzéssel, az ítélkezéssel és az elfogadás teljes hiányával kellene szembenéznie. Annak ellenére, hogy a keresztény egyházak küldetése éppen a szeretet és az elfogadás lenne.

- Ezért van szükség arra, hogy a keresztény melegek létrehozzanak a nagy egyházi közösségen belül egy saját kisközösséget is, amilyen a Mozaik?

- Egyértelműen. Az egyház és a társadalom ránk nehezedő nyomása miatt. Az idei hívatlan vendégeink között például valami más vallási közösség tagjai is ott lehettek, mert bizony ördögűzési jellegű jeleneteknek is tanúi lehettünk kint, a járdán. Egy csoport ördögűzést csinált, ilyen módon is sujkolni próbálva belénk, hogy mi nem Istentől, hanem az ördögtől valók vagyunk. Igen, az ilyen megbélyegzések miatt is szükségünk van arra, hogy egy elfogadó közösségbe szerveződjünk. Jelentkezett például hozzánk egy pap, aki régóta tudta már magáról, hogy meleg. Ezt fel is vállalta a saját egyházközségében, a gyülekezeteiben. Beszélt erről a híveknek, és azok elfogadták a helyzetet. Nem háborogtak, elfogadták őt így, ilyennek. Nagy munkát végzett, összesen négy plébánia területén teljesített papi szolgálatot. Egy idő után azonban nagyon feszítette már, hogy az egyházi felettesei legfeljebb csak különféle pletykákból értesülhettek az ő identitásáról, és végül elmondta a dolgot az elöljárójának. A püspök érdekesen válaszolt: amikor annak idején, a papneveldébe való jelentkezéshez, különféle papírokat kellett kitölteni, akkor azt is be kellett az egyiken ikszelniük a jelentkezőknek, hogy éreznek-e vonzalmat férfi iránt, vagy nem. Ez a barátunk akkor ott a nem választ ikszelte be, azért, hogy pap lehessen. Ezt akkor egy kegyes hazugságként élte meg, amire most azt mondta neki a püspöke, hogy ilyen kegyes hazugság nem lehet alapja a papi hivatásnak. A püspök úr úgy döntött, hogy elbocsátja a szolgálatból a pap barátunkat. Szerencsére ő nem éli meg ezt igazi drámaként, inkább a felszabadultság, a megkönnyebbültség érződik rajta. És a várakozás, hogy most majd egy új időszak kezdődik az életében.

- Te egyébként honnan, mikortól eredezteted az Istennel való szilárd kapcsolatodat? – tereltem át a szót a saját keresztény melegségére. - Ha úgy tetszik: a hitedet. Családi „örökség”?

- Nem az. Úgy tizennégy-tizenötéves koromban találtam rá. A melegségem és a hívővé válásom közül viszont egyértelműen a melegség volt előbb, és azt én sokáig nagy erővel próbáltam meg elnyomni, elfojtani. Kerestem a megoldást, és ennek lett volna, akkori reményeim szerint, egyik eszköze a hit. Bár tudtam jól, hogy ez tulajdonképpen csak lefojtása a melegségnek, mégis megpróbáltam meggyőzni magam, hogy ez akár végleges is lehet. Kérleltem Istent: Uram, adj erőt, hogy ezt az érzést végleg elfojthassam magamban! Tíz évig tartott, egészen addig úgy tűnt, hogy tán sikerül is, de a hit sem adott végleges megoldást a melegségemre. Pedig közben házas is lettem. A családom, így a nejem is, tisztában volt a problémámmal, támogattak a küzdelemben, de hasztalan. Végül eljutottam oda, hogy nyíltan felvállaltam a melegségemet.

- És Isteneddel hogyan teszed rendbe ezt a kérdést?

- A melegségemmel kapcsolatban nekem egyetlen vallási típusú problémám van csak. Nem vehetek miatta részt szentáldozáson. Azt ugyanis, hogy megélem a homoszexualitásomat, az egyházam bűnnek tekinti. Rögtön hozzáteszem: én viszont nem! S miután nincs bennem a melegségem miatt bűnbánatérzés, sem gyónnom, sem áldoznom nem lehet. Hogy aztán ez az Istennel kapcsolatos probléma-e, vagy csak az egyházzal, az egy érdekes kérdés. Úgy gondolom, hogy én szentáldozás nélkül is nagyon jól elvagyok az Istenemmel, állandó és élő kapcsolatot ápolok vele, ami mostanra már teljesen kielégít.

A Mozaik tehát egy informálisan működő, ökumenikus keresztény LMBTQ-közösség, ami már 2006 óta működik Budapesten. Körülbelül ötven tagja között egyaránt vannak vallásgyakorlók, és egyházhoz nem tartozók, mi több, nemhívők is. Tagjai igazi befogadó közösséget alkotnak, s a működésük engem, némileg, a bibliai idők őskeresztény sejtjeinek működésére kezdett emlékeztetni. A teljes közösség ugyanis négy kisebb csoportból áll, amelyek – többnyire – valamelyik tag lakásán találkoznak, s ott tartják összejöveteleiket, „alkalmaikat”. Az „osztódást” a megnövekedő létszám tette célszerűvé és szükségessé. Olyan népes lett ugyanis a közösség, hogy egy-egy alkalommal már nemigen fértek el együtt, egy lakásban. Négy kiscsoportra oszlottak, és ezek a Mozaik szó betűiből származtatva, az M, O, Z és K jelet viselik.

Ádám a Z csoport vezetője - a bevezetőben említett, beszélgetésünk idején 26 éves, mélyen hívő Csaba viszont az M-é. Az ő története jól szemlélteti, hogy miféle hitbéli- és lelkiismereti gondokkal kell még manapság is megküzdenie annak, aki komolyan veszi vallását és hitét, s ugyanakkor a melegségét is szeretné méltósággal megélni. Élete ugyanakkor jól példázza azt is, hogy a keresztény hit és a melegség nagyon is jól összeegyeztethető életérzések.

„Római katolikus vallású, templomba járó, hívő ember vagyok. Egészen fiatal koromtól, mindig is tudtam magamról, hogy a saját nememhez vonzódom. Hiszek abban, hogy egy boldog, szeretetteljes, szereteten és hűségen alapuló homoszexuális kapcsolat éppen olyan kedves Isten szemében, mint egy ugyanolyan heteroszexuális viszony. Isten társas lénynek teremtette az embert, s tudja, hogy mindenkinek szüksége van párra, társra. Úgy gondolom, neki nem az számít, hogy ki milyen nemű személlyel él párkapcsolatban, hanem, hogy milyen életet él. Hogy ki milyen ember, milyenek a tettei, és mennyire tud szeretni. Emiatt, egyszerűen nem értem, hogy a római katolikus egyház miért nem hajlandó újra átgondolni ezt az egész kérdést, és miért ragaszkodik még mindig mereven az álláspontjához, miszerint mindenféle homoszexuális párkapcsolat bűn. Azt az egyház vezetői sem gondolhatják komolyan, hogy Istennek kedvesebbek az egyedül élő, boldogtalan, magányos homoszexuális emberek, mint a boldog, egymást szerető, kiegészítő, támogató homoszexuális párok. Én abban hiszek, hogy Istennek ez utóbbiak is kedvesek.

Tisztelem és olvasom a Bibliát, hiszen ez a legfontosabb szent könyvünk, de nem lenne szabad mindent szó szerint alkalmazni belőle. Tudni kellene azt, hogy ezeket a szövegeket nagyon régen írták, és tudni azt is, hogy ezeknek emberek a szerzői. Az rendben van, hogy isteni sugallatra írtak, de manapság szó szerint hivatkozni rá, nagyon szűk látókörre vall.

Egy konzervatív, hívő és vallásgyakorló családban nőttem fel. Tizenkilencéves koromban mondtam el a szüleimnek, hogy meleg vagyok. Ők rögtön szembesítettek is azzal a problémával, amit én is éreztem magamban, hogy mindez miként fér össze a vallásunkkal. Akkor még én sem tudtam erre a kérdésre a választ, belül azonban mindig éreztem, hogy Istennek ez egyszerűen nem lehet gond. Miért lehetne ez bűn, amikor ezt az identitást nem én választottam magamnak? Nem én akartam meleg lenni, ez Isten elgondolása volt velem. Érdekes egyébként, hogy mindvégig azt éreztem: a melegségem miatt nem, hogy gyengülne, de éppenséggel folyamatosan erősödik az Isten-kapcsolatom. Nem eltávolodtam tőle, hanem még inkább belé kapaszkodom. Úgy érzem, hogy neki biztosan van valami köze az én melegségemhez. Hiszem, hogy valamilyen okkal teszi az embert meleggé, mint ahogy okkal teszi bármilyenné. Amikor erre világosan ráébredtem, onnan már sokkal erősebbé vált önmagam elfogadása. Rájöttem: az a lényeg, hogy szeressük Istent, és ha igazán szeretjük, akkor az embereket is szeretni tudjuk. Az pedig, hogy ez a szeretet férfira irányul, vagy nőre, az Istennél nem számít. Nagyon jó, hogy mindezt már tudom, mert ez a kinyilatkoztatás megnyugtatott, de érzem persze a dolog felelősségét is: párkapcsolatomat, majd ha lesz, úgy kell alakítanom, hogy az Istennek tetsző legyen.

Az előbújás egyébként nagyon nehéz volt, a családnak nem is mertem személyesen elmondani, Nekik, hét évvel ezelőtt, levelet írtam, amiben felfedtem a melegségemet. A barátaimnak viszont csak tavaly kezdtem elmondogatni a dolgot. Mindenkinek külön, személyesen. A tavalyi esztendőben, huszonötévesen éreztem ugyanis úgy, hogy kész, nem akarok tovább titkolózni, hazudozni, mellébeszélni… Szerettem volna végre őszinte lenni a legjobb barátaimmal, és így is tettem. A családomon kívül így már legalább tíz ember tudja rólam a környezetemben, hogy meleg vagyok. Annak örültem leginkább, hogy nagyon jól fogadták a dolgot, és senki nem fordult el tőlem. Mindenki támogató volt és szeretetteljes. A szüleimnek nyilván kicsit nehezebben ment az elfogadás, náluk tulajdonképpen még most is tart a folyamat. Eleinte úgy álltak a dologhoz, hogy vajon nem lehet-e ezen változtatni. A katolikusoknál ugyanis sok pap is hirdeti, hogy a homoszexualitás megváltoztatható, helyreállító terápiával. A szüleim megkérdezték, hogy nem akarom-e megpróbálni. Először én is elgondolkodtam rajta, de miután nagyon sok rosszat hallottam ezekről a módszerekről, nemet mondtam rá. Ha engem ilyennek teremtett Isten, akkor ezzel volt valami célja, és ezen én nem akarok változtatni. És károsítani sem akarom magamat egy ilyen terápiával.

A Mozaiknak négy éve vagyok tagja. Abból, hogy rátaláltam erre a közösségre, szintén azt éreztem, hogy megerősítést kapok: Isten szeret, és így szeret bennünket. Sokan viszont kirekesztettnek érzik magukat az egyházukból, sokan vannak, akiket nem fogad be a saját katolikus közösségük, és ez nagyon keresztényietlen. Éppen az a közeg viszonyul hozzájuk így, amelyiknek a legelfogadóbbnak kellene lennie. Ez az elutasítás tulajdonképpen nem más, mint félelem az ismeretlentől. Sok meleg éppen az elutasítás miatt távolodik el az egyházától. Hisznek Istenben, megélik a hitüket, de nem egyházi keretek között.”