Sokszor kérünk Tőle dolgokat az életben, amikért aztán jó esetben hálásak vagyunk utána, ha megkapjuk. Kérünk, mert kapni szeretnénk, és kérünk, mert tudjuk és hisszük, hogy a kéréseink nem hiábavalók, és hogy akitől kérünk, annak hatalma is van megadni, amit kérünk Tőle („Kérjetek, és adatik nektek.” [Mt 7:7]). Pál apostol azonban emlékeztette a korai tanítványokat arra, hogy Jézus kijelentette: „Jobb adni, mint venni”, illetve az új fordítás szerint: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20:35). Számomra ez azt jelenti, hogy bár nagyon nagy öröm kapni Istentől (amiért az ember joggal lehet hálás), még jobb, ha inkább adni igyekszünk (akár nem tudatosan is).

Ahogyan azonban az Istentől való kérésnek vannak helyes, elfogadott és ajánlott formái (elég például csak a Miatyánkban megfogalmazott kérésekre gondolnunk), felmerülhet ugyanúgy az is, hogy vajon az adással kapcsolatban mit tanít a Biblia, illetve személy szerint Jézus. (Az „adás” fogalmát kicsit tágan értelmezem: ha belegondolunk, az „ad-” szótő alapján sok minden ide tartozik: adakozás, adó, adózás stb.). Az istenkapcsolatunk összefüggésében tehát ezeket is érdemes megnéznünk. Az adakozásról például Máté evangéliuma szerint Jézus ezt mondta: „Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. Te pedig, amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, hogy mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.” (Mt 6,2-4). Ehhez hasonló tartalmú a Lukács evangéliumában olvasható nagy vacsora példázata előtti gondolatsor: „Azután szólt Jézus is ahhoz is, aki őt meghívta: […] »ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.«”. Az Istennek tetsző, avagy Isten szerinti, keresztény(i) adásnak tehát meghatározó eleme a viszonzás nélküliség (amelyhez szorosan kapcsolódik a másik fő jellemző, miszerint semmit sem szabad belőle számontartani). További fontos szempont, hogy az adakozás az emberek (avagy „a világ”) számára kevésbé látható módon, feltűnés nélkül történjen, de legalábbis ne az emberek helyeslésének elnyerése legyen a célja, hanem csakis az Isten helyeslése iránti vágy és/vagy embertársaink önzetlen szeretete vezérelje. Az efféle adás/adakozás ugyanakkor nem a körülményeket figyelmen kívül hagyva irányul minden emberre, hiszen például a jézusi kijelentésre való hivatkozás előtt Pál azt is mondta: „Minden tekintetben megmutattam nektek, milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. [Mert Ő mondta: »Nagyobb boldogság adni, mint kapni.«.]” (ApCsel 20:35). A nagy vacsora példázatában is részben vagy egészben súlyos testi fogyatékosságuk okán szegény emberekről van szó, vagyis olyanokról, akik tényleg embertársaik segítségére szorulnak (és emiatt – legalábbis anyagilag – lehetőségük sincs viszonozni mindazt a jót, amit kapnak).

Bár az imádkozás első hallásra nem tűnik adásnak/adakozásnak, ne feledjük Jézusnak az adópénzzel kapcsolatos válaszát: „Adjátok meg a császárnak, ami császáré, és az Istennek, ami az Istené.” (Lk 20,25). Másrészt, aki hittel imádkozik, vagyis hiszi azt, hogy amit kér, annak a megvalósulását várhatja attól, akihez imádkozik (mert annak a valakinek hatalma van megadni, amit kér), azzal tulajdonképpen kinyilvánítja, elismeri az ima címzettjének isteni mivoltát (vagy legalábbis felsőségét és hatalmát). Szerintem ezért sem véletlen, hogy az elsőként idézett, Máté evangéliumából származó részletben (mely az adakozásról szól) Jézus rögtön ezután az imádkozásról tanít, nagyon hasonlóképpen: „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban: Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked” (Mt 6,6). Végül pedig, visszatérve kéréseinkre, nem sokkal ez után egy nagyon megnyugtató gondolatot olvashatunk: „mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek tőle.” (Mt 6,8). Mindezt (saját magamnak is) egyfajta felszólításként fordítom le: a kérések helyett (hiszen Isten tudja, hogy mire van igazán szükségünk) inkább az adásra összpontosítsak/összpontosítsunk (beleértve az imádságot). Ezt kérem mindenkitől, aki e sorokat olvasta!