“Makacs vérben méreg,
makacs szívben sólyom,
egy megmérgezett sólyom
kirepül ajtómon,
minden hajnalban utána nézek,
te kegyedre bízom, mutass neki fészket!”
Két és fél nap telt el az esemény óta. Kellett az idő, hogy valamelyest higgadtan tudjak visszatekinteni arra, ami történt. Továbbra is fájlalom, hogy ez a számunkra különleges alkalom nem olyan volt, amilyennek mi, a közösség tagjai szerettük volna. De már nincs bennem vád vagy harag – legalábbis elnyomja egy másik érzés: az értetlenség. Ez az értetlenség szülte ezt a levelet.
Azt mondtátok ugyanis, sőt skandáltátok, kirekesztők vagyunk – mert nem engedtünk be titeket az alkalmunkra; holott ti csak meg szerettétek volna ismerni az álláspontunkat, a véleménycsere jegyében. Nemes cél. De akkor miért érkeztetek előre legyártott, „Viva hetero” matricákkal? Azt mondtátok, békés céllal jöttetek. Akkor miért kapartátok le az általunk kiragasztott „Budapest Pride” matricákat? Közös kint létünk egy pontján (mert én, a közösség egy tagja is kint rekedtem, több más mozaikossal és veletek együtt) körbe álltatok, és a „Boldogasszony Anyánk…” kezdetű dalt énekeltétek. Az arcotokról látszott, még ti is érzitek, mennyire hamisan. Legalább annyira hamisan, amilyen hamis ez az egész akciótok volt.
Mert egyértelmű, hogy amit tettetek, azt előre megterveztétek, kigondoltátok. Ha ismernétek a közösséget, tudnátok, hogy botladozó, törékeny emberek vagyunk, tele kételyekkel és kérdéssel. De abban közösek vagyunk, hogy mindannyian keressük Istent. Nyíltan vállaljuk ezt a kereső álláspontot, ezért távol áll tőlünk a képmutatás. Ti el tudjátok mondani ugyanezt magatokról?
Egyikőtök azt kérdezte tőlem, valóban félelemkeltőnek találom-e. Hadd kérdezzek vissza: valóban én vagyok az, valóban mi vagyunk azok, akiktől félteni kell a társadalmat? Ha nem vigyáztok, lassan elhiszitek – mert el szeretnétek hinni –, hogy tényleg veszélyesek vagyunk, és ti vagytok, akik megvéditek tőlünk ezt az országot. Most talán azt gondoljátok, a cél szentesíti az eszközt. Egy kis provokáció, egy kis csúsztatás – belefér, hiszen ha ott lesztek, fent a csúcson, mennyi jót tudtok majd tenni. Csakhogy közben annyira megfeketedik a lelketek, hogy nem lesztek többé önmagatok. Gondoljatok bele: megéri?
Csupa kérdőjel, csupa bizonytalanság ez a levél. Pedig nem így szeretném. Szeretném a közöset keresni köztünk és köztetek. Hiszem, hogy van ilyen: a boldogabb jövőbe vetett hit. De bízhatunk-e a boldogabb jövőben, ameddig ellenségképet gyártunk? Tudjuk, egy ilyen csatának csakis vesztesei lehetnek. Épp ezért bízom benne, hogy egyszer elénekelhetjük azt a szívfájdítóan szép nótát közösen – és tisztán.
Budapest, 2019. július 5.
Egy meleg katolikus (a sokból)