Minden állomás

Az mondják, sokat számítanak a magzati korban ért hatások egy ember későbbi életében. Nos engem nem akartak, legalábbis a családom egy része. Miért? Mert a bátyám nem egészségesen született és úgy gondolták nincs szükség még egy „ilyenre”. Viszont a szüleim akartak és vállalták a kockázatot. Nem lehetett könnyű az a 9 hónap édesanyám számára, nem tudhatta, hogy egészséges leszek-e. Gondolom nagyon nagy megkönnyebbülés volt mindenki számára, amikor kiderült, hogy igen. Bár felnőtt koromban egy a gerincemről készült röntgen képről kiderült, hogy volt egy kicsi fejlődési rendellenesség, de nem jelentős.

Gyermekkoromról nem sok jó emlékem maradt, bezzeg azt nem tudom elfelejteni, hogy órákig látszott édesapám keze nyoma az arcomon, amikor megütött, meg azt sem, hogy egyszer dühében a tv zsinórját vágta el és azzal bántott engem is és édesanyámat is. Az ilyen emlékeket tudnám sorolni, de olyat, ami boldogságról, szeretetről szólna, azokat nagyon nehéz lenne találni. Bár édesanyám nem bántott, de ő egy olyan ember, aki nem nagyon tudja kifejezni, ha szeret valakit, ezt pedig egy kisgyerek könnyen úgy értelmezi, hogy nem szereti őt az anyukája.

Amikor általános iskola felső tagozatába jártam, elkezdtem érdeklődni a világ iránt, de a családban minden fontos téma tabu volt. Például nem mertem beszélni arról, ha szerelmes voltam, pedig már hatodikos koromban volt fiúm (annak ellenére, hogy nem éppen tartoztam a legszebb lányok közé). Nem tudtunk beszélni arról, hogy mit jelentett számunkra két családtagunk öngyilkossága, egyáltalán mi az a halál… Közben gimis lettem és az „élet nagy dolgairól” továbbra is maradt a hallgatás. A középiskolai évek azt hiszem életem eddigi legszörnyűbb évei voltak. Nem tudtam beilleszkedni, nem tudtam beszélni a problémáimról, nem tudtam magam elfogadni, rengeteg gyűlölet volt már ekkor bennem édesapám iránt és azt hiszem az egész világ iránt. 17 voltam, amikor elfogyott az erőm és egyik reggel kiborultam. Nem bírtam abba hagyni a sírást és azt kértem anyukámtól, hogy vigyen el egy pszichológushoz. A háziorvosunk ajánlott egy pszichiátert, akihez több mint fél évig jártam, de erről sem beszéltünk. Senki sem kérdezte, miért van rá szükségem és én sem tudtam felhozni a témát.

Ekkor lépett az életembe az első nagy szerelem, amiből aztán egy öt évig tartó kapcsolat lett. Vele nem voltak tabu témák, tőle nem volt miért félnem, de igazán mélyen nem tudtam megbízni benne. Gyerekként sosem éreztem magam biztonságban, ezért később nagyon erős bizalmatlanság uralkodott rajtam. Bármennyire is szeretett a srác és én bármennyire is vágytam arra, hogy bízni tudjak benne, nem ment. Ez nem olyasmiben nyilvánult meg, hogy féltékeny lettem volna, hanem inkább abban, hogy féltem közel engedni magamhoz. Ha pedig konkrétan a szexualitás részét és annak is a gyakorlati részét nézzük, akkor azt kell, hogy mondjam egyszer sem működött jól részemről.

A kérdés egyszerű: Miért? A válasz viszont kibogozhatatlanul bonyolultnak tűnt sokáig. Az egyik lehetséges magyarázat az volt, hogy azért, mert eleve rossz nemmel próbálkozom. Valójában nagyon mélyen elnyomom az igazi vágyaimat és helyette egy tanult módon keresem a szerelmet. Emellett persze voltak más megoldások is. Elkezdtem hát keresni ki is vagyok, milyen és miért épp olyan. Ez az út, amire léptem sokkal nehezebbnek és hosszabbnak bizonyult, mint gondoltam és fogalmam sincs hol a vége, ha egyáltalán van olyan.

Amikor a Mozaikba jöttem, akkor csak annyit mondtam, hogy randizom lánnyal is és fiúval is, de azt nem, hogy meleg vagy biszexuális vagyok, azt sem, hogy heteró, mert még nem volt (és azóta sincs) nevén nevezhető identitásom ezen a téren. Néhány kérdést azt hiszem már tisztáztam magamban, de még maradtak. Persze könnyen elintézhetném azzal, hogy az édesapámmal való kapcsolatom miatt van minden és kész, de azt hiszem ez túl leegyszerűsítő lenne és kizárna minden más lehetőséget. Úgy döntöttem, hogy ha már elindultam megkeresni önmagam, akkor komolyan veszem ezt az utat és bejárom minden állomását. Már csak azért is, mert közben nagyon sok új dologgal és új emberrel ismerkedhettem meg, amiért hálás vagyok. Illetve azért is, mert több részére is rákérdeztem már a személyiségemnek: ez valóban én vagyok, vagy egy másoktól kapott maszkot viselek? Néha azt a választ kaptam, hogy igen, én ilyen vagyok és néha azt, hogy nem. Mindkét válasz értékes és eddig még egyszer sem éreztem azt, hogy kár volt megkérdőjelezni önmagam.

Időközben a hitemben is erősödtem és megtapasztaltam végre azt, hogy mit jelent Isten feltétel nélküli szeretete. Ő nem azt szereti amilyen vagyok, hanem azt aki vagyok. Azt hiszem életemben először bízom Istenben és remélem, hogy ez a kapcsolat segít majd abban, hogy az emberekben is megbízzam. Isten szeretetében élni kegyelem. Az elmúlt években megtanultam megérteni, majd következő lépésként elfogadni édesapám úgy, ahogy van és időközben nem csak megbocsátottam, de mára már szeretettel gondolok rá. A hitem nélkül ez nem történhetett volna meg, Isten szeretetének megtapasztalása nélkül gyűlölettel átitatott lélekkel élnék. Hálát adok az Úrnak, amiért részesülhettem a kegyelméből és megbékélésre találtam.

Most folytatnom kell még az utamat és mindenkit, aki szintén úton van arra bíztatok, hogy ne adja fel és ha szükségét érzi, időnként ne féljen segítséget kérni, akár embertől, akár Istentől. „Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál és aki zörget, annak ajtót nyitnak.” (LK 11, 10) Sokszor nem azt kapjuk, amire vágyunk, hanem amire valójában szükségünk van, de nem könnyű ezt észre venni. Kívánom minden útkeresőnek, hogy legyen elég hite meglátni mit kapott és megérteni miért épp arra volt szüksége.