Azt írtam, időközben szeretettel tudtam nézni édesapámra. Könnyen azt lehet gondolni, hogy ez nem igazi szeretet, vagy azt, hogy ez beteges dolog. Én viszont azt gondolom, hogy valódi és egy hosszú folyamat gyümölcse. Elmesélem mi történt.

Az a sok negatív hatás, ami ért gyerekként és az, hogy nem tudtam (nem lehetett) beszélni a problémákról, azt hozta magával, hogy egy alapvetően normális emberi funkció elfajult bennem. Mindenki szokott fantáziálni, ki többet, ki kevesebbet, de én felépítettem egy nem létező világot. Egy olyan helyet, ahol levezethettem a felgyülemlett feszültséget, mert azt teszek ott, amit csak akarok, az enyém, én irányítom és én élek benne. Persze nem egyedül, mindig volt egy valóban élő személy, akivel valamilyen kapcsolatban voltam (barát, tanár, lakótárs) és bekerült a másik világomba is. Nem én döntöttem tudatosan arról, hogy mikor ki az a személy, hanem valahogy odakerült és nem tudtam ellene tenni.

Mielőtt gyorsan levonná bárki is azt a következtetést, hogy skizofrén vagyok: nem, ez még nem az a szint, ezt a pszichológusom is megerősítette.

Milyen volt ez a másik világ? Agresszív. Azt, aki oda került, mindig bántottam. Kivetítettem minden fájdalmamat rá és eközben újra meg újra átéltem a szenvedést, amit a valóságban is. Nem tudtam elfogadni önmagam, azt gondoltam rossz vagyok, bűnös és sohasem lesz normális életem. Naponta akár több órát is a nem létező életemben éltem és szüntelen bűntudatom volt emiatt. Már nem csak apukám iránt éreztem gyűlöletet, hanem saját magam iránt is.

Eközben bár teljesen nem vesztettem el, de gyengült a hitem. Nem bíztam Istenben, elengedtem a kezét. De Ő nem, Ő továbbra is fogta, csak hát furfangos az Öreg, küldött maga helyett valakit, aki „az Ő embere” és akiben viszont meg tudtam bízni. Az egyik olyan személy, aki bekerült a különleges világomba, hívjuk most M-nek, úgy éreztem meg kell, hogy tudja mi zajlik bennem és leírtam neki. M. nem utasított el, nem úgy reagált rám, mint ahogy én önmagamra. Nem is értettem, hogy ez hogyan lehetséges, hiszen azt éreztem, hogy nagyon mélyen él bennem a gonosz, ami elfogadhatatlan. M. megcáfolta mindazt, amit gondoltam és az évek során megtanított elfogadni az életem olyannak, amilyen. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem bátorított a változás felé vezető útra lépni, dehogynem, viszont nem irányított, hanem erőt adott. Nem jelölte ki, hogy ezt vagy azt kell tennem, hanem segített megtenni azt, amit jónak gondoltam. Nem siettetett és nem kérte számon az eredményeket. Sokszor éreztem, hogy teher vagyok számára, de mégsem hagyott magamra. M. olyan ember, aki ismeri Isten szeretetét és megmutatta nekem azt.

Ahhoz, hogy édesapámmal rendezni tudjam a kapcsolatom, először magammal kellett. Ha a saját hibáim és gyengeségem nem tudom elfogadni, akkor hogyan tudnám másét? Ahogy közeledtem magamhoz, úgy közeledtem hozzá is. Egyre türelmesebb lettem és egyre többet küzdöttem tudatosan azért, hogy figyeljek rá, meghallgassam őt, és ha valami negatív indulatot váltott ki belőlem, akkor ne hagyjam, hogy az eluralkodjon rajtam. Nem hittem, hogy valaha képes leszek szeretni őt, ahogy azt sem hittem, hogy azt a nem létező világot, amiben 15 évig éltem, egyszer majd el tudom felejteni. Megbocsátottam önmagamnak és édesapámnak is.

Úgy döntöttem abban az Isteni szeretetben szeretnék élni, amit M. megmutatott nekem és most úgy érzem sikerült. A családomban nincs olyan ember, akire ne tudnék szeretettel nézni és ráadásul hetek óta csak egy-egy pillanatra jut eszembe, hogy létezett az a másik világ, de már nem élek benne. Most mondhatnám, hogy az utam végére értem, de ez nem igaz, ugyanis ezzel eljutottam ahhoz a kérdéshez, hogy akkor ki is vagyok én és kivé szeretnék válni az évek során. Ezt megválaszolni nem tudom, hogy lehetséges-e, de elindultam ezen az úton, és persze nem szeretném egyedül bejárni, minden lépésnél kérem Istent, hogy vezessen és adjon erőt végig menni.