Aznap este, mikor hazaértem a Mátrából és ezt a körfolyosón cigarettázás közben elújságoltam a szomszéd házaspárnak, a feleség nyomban megjegyezte: Úgy jársz oda, mintha haza mennél! Mi tagadás, a szomszédasszonyomnak bizony vannak jó meglátásai. Ezzel például elhangzása pillanatában is, azóta is mélységesen egyetértek. Pedig elég különös, ha az embert otthon azzal fogadják, hogy hazulról érkezett. Gondolkodóba is estem, hogy most éppen mire tapintott rá a köztudomásúlag igencsak megbízható női intuíció.
Eddig összesen háromszor jártam a Mátrában, mind a három útra az elmúlt két évben került sor és valamennyit a Mozaiknak köszönhetem. Tényleg van valami különös a helyszínben: a tábor bázisa Magyarország legmagasabban fekvő településén található, egy háromszintes, több háló- és fürdőszobával ellátott, kb. másfél tucat fő befogadására alkalmas családi villában. A résztvevők napokig egy fedél alatt élnek; nemcsak a kötött programok, az ún. „alkalmak” alatt történhetnek fontos dolgok, hanem a közös étkezések (és mosogatások!) alatt is, vagy éppen fogmosásra várva. Nem folytatom…
Kint aligha meglepő, de annál kellemesebb módon erdős a környék. Az autóbusszal érkezők elé kisétálva és őket a szálláshelyhez visszakísérve (mindez csomagokkal felszerelve kisebb erdei túrának is beillik) emlékezetes látványt nyújt, ahogy a fák között áthatolnak a Nap sugarai. Az pedig a házból, a foglalkozások alatt is érzékelhető, hogy csaknem folyamatosan fúj a szél. Ilyenkor a lombok mozgásba lendülnek és mindent áthat a halk morajlás. Ebben a környezetben egészen más értelmet nyer, ha azt olvassa az ember: A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy (Jn 3,8).
Aztán nem elhanyagolható még a 800 méteres tengerszint fölötti magasság sem, illetve az ezzel együtt járó légnyomáskülönbség. Hatására a többség úgy alszik, mint a tej; a kipihentség, a stressz-mentesség és a természethez való közelség pedig új energiákat szabadít fel. De mindez még nem több az olyan kikapcsolódásnál, ami egy jobban sikerült nyaralásnál is elvárható és megkapható. Ha csak erről volna szó, nem érzett volna rá a szomszédasszonyom arra, hogy én valóban haza járok a Mátrába. A Mozaik-tábor ugyanis több egy jól szervezett kirándulásnál, ahogy eltér a megszokott, évközi kis- és nagycsoportos Mozaik-alkalmaktól is. Sokkal nagyobb formátumú (egy szóval: hosszabb) és ennek megfelelően nagyságrendekkel intenzívebb is. Erősebb elköteleződést és lényegesen több befektetett bizalmat követel meg szervezőtől és résztvevőtől egyaránt. Cserében viszont az output, a hozadék sem hétköznapi. Hanem… katartikus, a lélek megtisztulásához vezet. Nagy szavak ezek, másnak nem is hinném el fenntartások nélkül, de én magam – még mindig a tábor hatása alatt – nem írhatok egyebet. Akár a természet lágy ölén folytatott csevejre gondolok, akár magukat az alkalmakat, vagy éppen az éjszakába nyúló beszélgetéseket idézem fel, azt kell mondanom: az egész halálosan izgalmas volt, tökéletesen prüdéria-mentes és szándékaink szerint 360 fokban nyitott. Bizony, a Mozaik jelenlegi szellemisége egyszerre felszabadult és felszabadító…
Leírhatnám persze az imádságos alkalmak fennköltségét, a rendhagyó foglalkozások során előjött önismereti revelációkat – a Mozaik-tábor még a spontán módon felmerülő igényekhez is tudott zökkenőmentesen alkalmazkodni, köszönet érte! –, de az ilyesmit az is el tudja képzelni, aki volt már a Mozaikban akárcsak egyszer is. Azt azért nem fogom elhallgatni, hogy többször is érintettük a szent-központú r. k. anyaszentegyház és a melegek viszonyát. Egy különösen lelkiismeretesen felkészülő, végül sajnos betegség miatt távol maradt tagunk jegyzete alapján szembesültünk Andreas Laun salzburgi segédpüspök gondolataival a hiányzó homoszexuális szentekről. Naná, hogy hiányoznak, ha egyszer szóba se lehetett eddig hozni a már meglévő szentek latens homoszexuálitását, jelenleg meg minden képzeletet meghalad egy olyan gyakorló meleg életútja, akinek szentté avatása komolyan felmerülne Róma szemszögéből.
Cölibátus, rejtőzködés, megélés és/vagy felvállalás, kirekesztés, befogadás… Hol máshol lehetne ezekről a melegség és kereszténység sarokpontjai között elhelyezkedő fokozatokról – számunkra központi kérdésekről – elmélkedni, ha nem a Mátrában? Hogy valahová el is jutottunk, azt a záró körkérdésre adott lelkes válaszokból és még inkább az átszellemült tekintetekből lehetett sejteni.
Szanhedrinnek nevezett bölcs vezetőségünk gondosan, több fázisban készítette elő a menetrendet. A kötött és szabad programok aránya szerintük eltolódott az előbbiek rovására. Ehhez képest a tagság az előre megtervezett és a szabadnak meghagyott foglalkozások ritka jól sikerült egyensúlyáról számolt be. Vezetőség kénytelen volt elképedve nyugtázni, hogy a Varázshegy-effektus nagy erőket felemésztő tervezés nélkül is működik a Mátrában.
S hogy mit értek a Thomas Mann-i értelemben használt Varázshegy-effektus alatt? Hát azt, hogy a 9. születésnapját ünneplő Mozaik Meleg Keresztény Közösség szemlátomást birtokában van annyi tapasztalatnak, józan észnek, hitnek és szeretetnek, hogy a kisujjából kirázzon egy ilyen varázslatos hosszú hétvégét. Hogy tulajdonképpen nem is az számít, hogy konkrétan mi fog történni, hanem az, hogy ami végül megtörténik, szinte önműködően vezet a katartikus lelkiállapothoz. Két-három mátrai alkalom után már magunk sem fogunk tételesen emlékezni mindenre, a kisebb incidensek és irritációk meg aztán végképp feledésbe merülnek. Marad a mátrai tábor felemlegetésekor beugró jó érzés és a bizalom, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.
