A kérdés úgy is hangozhatna, hogy szükség van-e meleg keresztény közösségre. A válaszom egyrészt az, hogy nincs, mert szerintem a kereszténységgel per definitionem ellenkezik egy ilyen közösség létezése. Méghozzá azért, mert a kereszténységtől idegen(nek kellene lennie) minden megkülönböztetésnek. A Krisztushoz tartozók egymáshoz tartoznak, csak így van értelme az egésznek. Másrészt pedig szükség van rá, talán mert minden Krisztushoz tartozásunk ellenére vagy mellett emberek vagyunk, emberek maradtunk: töredékesek, gyarlók, önzők. Szeretjük, keressük a biztonságot, a bizonyosságot, mindazt, ami egyszerűbbé és nyugodtabbá teszi az életünket. És a különbözőségnél kevés dolog van nyugtalanítóbb. Hiszen folyton kérdés elé állít: milyen vagyok, miért vagyok ilyen, mit gondolok, miért gondolom ezt, jól teszem-e, amit teszek és így tovább. A másságunk tükör, a másságunk az egyensúly, az igazság alapja.

Mindig tetszett, hogy a Bibliában két teremtéstörténet és négy evangélium van, mert azt hirdeti ez a számomra, hogy nem lehetünk biztosak olyan alapvető dolgokban sem, mint hogyan teremtette Isten a világot, vagy mikor mit is tett és mondott Jézus pontosan. Pedig vágyunk rá. Mondd meg a megoldást! – szeretjük mondani. Tudni akarom, mi az igazság, mert nélküle csak az egyensúlyozás, a folyamatos újraértelmezés van, az állandó keresés. Nincs végső megfejtés, csak az út van, amit csak lépésről lépésre látok be. Szeretjük a biztonságot (biztos állást, saját lakást), miért volna ez másképpen a keresztény közösségeinkben? Olyan közösséget keresünk, ahol otthon érezzük magunkat. Ahová hasonlók járnak (korban, iskolázottságban, családi állapotban, származásban…), akik hasonlóan gondolkodnak. Alig van közösség, amelyik akarja és tudja élni a sokszínűséget, amelyik tud mit kezdeni az életkorok, a vallásos meggyőződések, a személyiségbeli különbözőségek káoszával, amelyik akar és tud keresztény közösség lenni a szó eredeti jelentésében. Mert a Krisztushoz tartozók egymáshoz tartoznak, és nem csak vasárnap a közös passzivitásban a padokban ülve.

De annyi vágyunk van, annyi mindent keresünk még egy közösségben az Istennel való találkozáson kívül – barátságot, szerelmet, társaságot, támaszt, szereplési lehetőséget… És egyébként is annyi gondunk van, legalább a szabadidős tevékenységben – még ha vallásos jellegű is – hadd legyünk olyanokkal, akikkel jó lenni, akikkel könnyű lenni – akik közt otthonosan érezzük magunkat. Ne legyenek nagyon mások, ne nyugtalanítsanak, ne tegyenek fel a puszta létezésükkel kínos, kellemetlen, nyomasztó kérdéseket (miért a betegség, a gyász, a szegénység, a munkanélküliség, a …?). Legalább ott hadd pihenjünk meg, hadd érezzük magunkat komfortosan. A vágy érthető, de az ára súlyos. Kívülre kerül mindenki, aki nagyon, zavaróan más: a beteg, a hajléktalan, az elvált, a hitevesztett, a meleg. De nekik, nekünk is szükségünk van közösségre, fájdalmasan tátong bennünk a hiány, és egymásra találunk. Gyengeségünkből, gyarlóságunkból hasonló a hasonlóra. Pedig – én legalábbis így hiszem – a Krisztushoz tartozók egymáshoz tartoznak. Nem meleg a meleghez és nem meleg a nem meleghez. Nagyon veszélyes olyanokat gyűjteni magunk köré, akik hasonlítanak ránk – szép lassan, észrevétlenül elkezdjük azt hinni, hogy csak ez van, hogy ez a világ, ilyen az ember, a mi igazságunk az igazság. És amíg így lesz, addig lesznek felekezetek, lesznek hajléktalan és meleg közösségek, addig egymás mellett élő közösségekből fog állni az egyház, ami Krisztus. Addig lesznek, akiknek a létezése kényelmetlen, nyomasztó teher, szálka azok számára, akik hozzájuk hasonlók közt élve a bizonyosság igézetében élnek. Hiszem, hogy az Isten nem véletlenül teremtette ilyen hihetetlenül és felfoghatatlanul sokszínűre a világot, hiszem, hogy szereti látni a végtelen különbséget a mélységes egységben, hiszem, hogy a sokféleség bizonyosságát (a tükör általi látás homályosságát) bízta ránk – ajándékként, feladatként. Hiszem, hogy egy közösség ereje a sokszínűségében is rejlik, és hiszem, hogy a Krisztushoz tartozók mind egymáshoz tartoznak.